Beth Revis - A Million Suns (Across the universe 2.)
Az Isten Áldása űrhajót eddig hazugságok éltették. Most a káosz az úr.
Három hónap telt el azóta, hogy Amy-t felébresztették. Az élet amit eddig ismert nem létezik többé. Amerre csak néz, az Isten Áldása falait látja. De talán van remény: Elder az űrhajó új vezetője, és kész hazugságok nélkül uralkodni.
Azonban amikor Elder sokkoló felfedezésekre jut a hajó működésével kapcsolatban, ő és Amy versenyt futnak az idővel, hogy feltárják az Isten Áldása titkait, mielőtt túl késő lenne. Együtt kell működniük, hogy összerakhassák a kirakós darabjait, melyek a hajó történetében évszázadokkal nyúlnak vissza, közben pedig képtelenek harcolni a köztük lévő szerelemmel, és a káosszal, amely szétszakíthatja őket.
Ez az első könyv, amit angolul olvastam ki, és legnagyobb meglepetésemre ugyanolyan gyorsan sikerült befejeznem mint egy magyar nyelvű könyvet – és ez inkább Beth Revis remek, könnyen olvasható írásmódjának köszönhető, mint az én angoltudásomnak.
(A fullszöveg ne vezessen félre senkit, én fordítottam le angolról – a sorozat ezen kötete egyenlőre még nincsen kiadva magyarul. Én is ezért álltam neki angolul…)
Annak ellenére, hogy angolul olvastam, ugyanúgy képes volt magával ragadni a történet, mint első alkalommal – és ez őszintén meglepett. Több kritikát is végigböngésztem, mielőtt belekezdtem az A Million Suns-ba, és azok alapján sokkal rosszabbra számítottam. Mert bár igen, voltak olyan részek amik nekem sem tetszettek, azt azért nem mondanám, hogy ez a kötet rossz lenne. Nem, valóban nem ugrotta meg azt a szintet, amit az első rész. Hogy miért? Mert sokkal egyszerűbb egy sorozat első kötetét tökéletesre megírni, mint a másodikat. Az első résznél még minden új és izgalmas, ismerkedünk a szereplőkkel, az íróval stb. A második részben viszont már vannak elvárásai az olvasónak: az íróval és a történettel szemben egyaránt – és mivel ezek az elvárások emberenként változnak, nagyon nehéz mindenkinek megfelelni.
Az én elvárásaimnak ez a kötet volt hogy megfelelt, és volt hogy nem. Ezt most kicsit jobban ki fogom fejteni.
A történet most is egy izgalmas nyomozás köré épül, hasonlóan mint az előző kötetben, azonban ezúttal sokkal fontosabb titkok is kiderülnek. Nekem azonban itt a „nagy csavarok” nem voltak olyan megdöbbentőek, magam sem tudom miért, de némelyik eléggé kiszámítható volt. Lehet, hogy itt velem volt a baj, hogy mindent agyonspekuláltam, na mindegy.
Az viszont tetszett, hogy milyen társadalmi problémákat boncolgat Revis ebben a kötetben is – például, hogy az emberek mennyire ellenségesek tudnak lenni valakivel, pusztán csak mert más, vagy hogy egyes emberek egész egyszerűen a velejükig gonoszak, és mindig képesek ürügyet találni az erőszakra. Tetszett, hogy ebben a kötetben is megmaradt az a nyomasztó, klausztrofóbiás hangulat amitől az egész történet olyan különlegesen sötét lett számomra, és amiért már az előző résznél beleszerettem a sorozatba.
A nézőpont a két főszereplő, Amy és Elder (magyar fordítás szerint Koros) között váltakozik, így tökéletesen bemutatva a két fontosabb történetszálat. Az egyik Amy-é, aki elszántan kutatja fel egymás után az űrhajó titkait, és közben próbál életben maradni egy számára furcsa és veszélyes világban. Aztán ott van Elder aki igyekszik megteremteni az egyensúlyt Amy és az egyre inkább kaotikussá alakuló űrhajó között, nem túl sok sikerrel.
Itt el is érkeztünk ahhoz, hogy mi nem tetszett ebben a kötetben. A főszereplők. Az előző résznél még igyekeztem szemet hunyni afelett a tény felett, hogy egyikük sem rendelkezik túl mély személyiséggel, mivel annyira megfogott a történet, most azonban nem tudom figyelmen kívül hagyni. Amy viselkedése iszonyatosan idegesített: akármit mondtak neki, ő pont az ellenkezőjét tette, nem törődve azzal, hogy saját magával szúr ki. Egyik értelmetlen döntést hozta a másik után, és nevetségesen makacs volt minden olyan dologgal kapcsolatban, ami neki nem tetszett. Ó, és a könyv feléig képtelen volt eldönteni, hogy mit érez Elder iránt, úgyhogy egy jó 120 oldalig azt olvashatjuk, hogy „szeretem, de nem vagyok benne biztos…” meg hogy „de nem szerethetem mert…” és ehhez hasonlók.
Kicsit csalódtam Elder-ben is. A fullszöveget olvasva számítottam arra, hogy majd káosz lesz az űrhajón azután, hogy Elder levette a Phydus-ról az embereket (tudatmódosító drog-szerűség, ami a vízbe volt keverve Eldest „uralkodása” alatt), viszont azt vártam, hogy majd valahogy megbirkózik ezzel az egésszel és méltő vezetője lesz az embereknek. Egy szóval: többet vártam valaki olyantól, aki egész életében arra készült, hogy vezető legyen. Elder gyakorlatilag csak állt és várta, hogy a problémák megoldják önmagukat, ahelyett, hogy az első rossz szónál visszaállította volna az embereket a Phydus-ra, hogy nyugalom legyen. (Tudom, hogy nem humánus, de én biztos ezt tettem volna. Nem lett volna energiám máshogy megbirkózni az emberek hülyeségeivel…)
Viszont az új mellékszereplőket egészen szerettem. Megkockáztatom, hogy némelyiküknek érdekesebb és mélyebb személyisége volt, mint a főszereplőknek. (Beszélek itt pl. Victriáról.)
És az utolsó pont, a borító. Megmondaná nekem valaki, hogy miért kellett megváltoztatni a régi, gyönyörűséges borítót (jobb oldal) erre (bal oldal)?! Esküszöm, akárhol néztem, mindenhol csak a bal oldalit lehet kapni. Most kénytelen vagyok külön értékelni két borítót. Az eredetire természetesen egy 10/10-et adnék, ez a sárga borzalom viszont nálam csak egy 10/5.
Szóval összefoglalva:
Történet: 10/8
Szereplők: 10/7
Borító: 10/7.5 A kettő átlagolva, mert azért na.
Mindent összevetve számomra nem okozott csalódás ez a könyv, annak ellenére, hogy közel sem volt olyan jó mint az első rész. Kíváncsian várom, hogyan fog ez az egész folytatódni.
