Jennfier L. Armentrout - Oblivion (Feledés)
Amikor Katy Swartz a szomszédomba költözött, rögtön tudtam, hogy baj lesz. Nagy baj.
Bajra pedig igazán nincsen szükségem, hiszen nem vagyok idevalósi. A társaimmal a Luxról érkeztem a földre, egy tizenhárommilliárd fényévre lévő bolygóról. Ráadásul ha valamiben biztos vagyok, az az, hogy az emberekben nem lehet megbízni. Félnek tőlünk. Olyasmikre vagyunk képesek, amikről ők csak álmodnak, és pokolian gyengének tűnnek mellettünk – mert azok is.
Kat azonban olyan közel kerül hozzám, mint még senki más. Akaratlanul is vágyok rá – és szeretném felhasználni a képességeimet, hogy megóvjam. Meggyengít engem, pedig én vagyok a legerősebb luxen, és az én feladatom, hogy védjem a többieket. Ez a hétköznapi lány tehát mindannyiunk végzete lehet. Hiszen a luxeneknek van egy hatalmasabb ellensége is – az arumok – akikkel szembe kell szállnom.
Ha beleszeretek Katybe – egy emberbe – nem csupán őt sodrom veszélybe. Talán mindannyiunk pusztulását okozom... de azt nem hagyhatom.
És végre eljött a pillanat, és Daemon szemszögéből olvashatjuk az egészet!! Ááhh el sem tudom mondani, hogy mennyire vártam ezt a könyvet! :D
Ugye Daemon szemszöge egyik luxen-rajongó számára sem ismeretlen hiszen az Origin (Eredet) és az Opposition (Ellenállás) köteteket az írónő már váltott nézőpontban írta, ami nekem különösen tetszett, szerintem ott szerettem meg az ilyen típusú könyveket igazán. De ebbe most ne menjünk bele.
Az Oblivion számomra azért volt mindezek ellenére újdonság, mert itt derült úgy igazán, mi rejlik Daemon furcsa, kissé bunkó viselkedése mögött, és hogy eleinte miért akarta magát távol tartani Katy-től.
Aki valami nagy újdonságra, és sok olyan jelenetre számít, aminek Katy nem volt tanúja, sajnos csalódni fog, mert a könyv 95%-át már egyszer átéltük Kat szemszögéből. Talán egy-két jelenet van a Thompson ikrekkel meg a védelmisekkel amit nem, de nagyjából ennyi.
Én mondjuk számítottam erre, hiszen a könyv lényege itt igazán az volt, hogy hogyan alakult ki A Kapcsolat Daemon és Cica között, és annak ellenére, hogy mind tudjuk, mik fognak később történni, számomra valamilyen szinten mégis tudott újat mutatni az írónő.
Különösen tetszett például, ahogy leírta Daemon kissé önmarcangoló gondolatait, ahogy a családja iránt érzett szeretete, kissé talán túlzott aggodalma és a félelme, hogy az fog történi vele mint Dawson-nal, szembe került a Katy iránt érzett vonzalmával. Azt hiszem ez volt a könyv egyik legfontosabb része.
Megjelennek itt egyébként a szokásos JLA elemek; a sokáig húzott feszültség (szexuálisan a főbb karakterek között és Daemon gondolataiban), a sok káromkodás (ami nekem mondjuk kifejezetten bejön, de olvastam hogy egyeseknél ez mínuszpont, na mindegy), az izgalmas akciójelenetek, a szerethető mellékkarakterek és a humor. Legutóbbi azt hiszem egy nagyon fontos pontja Jennifer minden könyvének, mert ha a fentebb említett összes többi dolog közül valakit egyik sem győz meg arról, hogy ez egy jó könyv, nevetni még mindig fog tudni rajta.
Az egyetlen problémám ami eddig a sorozattal volt, az a borító. Persze elismerem, hogy Pepe és Stella nagyon passzolnak egymáshoz, és illenek is a karakterekhez, de volt pár borító (pl. Obszinián, Shadows), ahol nagyon visszaütött a „borítóra arcot ne” dolog, és ezt mindig nagyon sajnáltam.
De nem itt!
Bátran merem állítani, hogy az Oblivion borítója a legjobb mind közül, Pepét imádom, nagyon jól néz ki, a fehér betűk és a betűtípus nagyon passzol a képhez, az a vöröses-sárgás-fehéres háttérszín pedig annyira… Daemon-ös :D. (Én amúgy mindig is ilyen színűnek képzeltem őt a valódi alakjában, nem tudom ez volt-e a készítők célja, de nálam ez most nagyon betalált.)
Azt mondanám, hogy akárcsak a Shadows, ez a könyv is kötelező minden luxen-rajongónak, és bár sok újdonságot nem fogtok találni benne, érdemes elolvasni, mert mindenképpen visszahozza az Obszidián feelingjét, és azt, amiért akkor régen mindannyian rajongók lettünk. Jennifer kétségkívül az egyik kedvenc íróm lett ezzel a kötettel, úgyhogy nagyon remélem, hogy minél több könyvét kiadják majd nálunk is. :)
Borító: 10/10 Imádom ezt a színt, komolyan.
Karakterek: 10/9 Így Daemon szemszöge miatt kimaradt pár ember akivel Katy barátkozott/találkozott a suliban (pl. Lesa és Carissa), őket talán hiányoltam egy icci-picit, kétségkívül „színesebb” volt a sztori velük.
Történet: 10/8 A csavarok már nem olyan élvezetesek, mint az Obszidiánnál, hiszen már tudtuk mi fog történni, meg igazán nem volt túl sok új jelenet, de ez talán nem is volt akkora baj, hiszen mint mondtam, itt nem ez volt a könyv lényege.
Összesítve: 10/9 :)
