Elizabeth Wein - Fedőneve: Verity

1943. október 11.

Egy brit kémrepülőgép kényszerleszállást végez a náci megszállás alatt álló Franciaországban. A pilóta és utasa a legjobb barátnők. Egyikük megpróbálja túlélni. A másik már akkor elvesztette a játszmát, amikor még el sem kezdődött.

Gyönyörűen megírt, szívszorító regény egy felejthetetlen barátságról, amely a végtelen gonoszságnak is ellenáll.

Sajnálom, hogy eddig halogattam ennek a könyvnek az elolvasását arra hivatkozva, hogy nincs rá sem időm sem energiám. Őszintén szólva azt hittem, hogy ez az a típusú könyv amiben nem lehet csak úgy elveszteni magunkat, hanem figyelni kell minden egyes történésre, hogy értsük a végkifejletet.
Nos, tévedtem. A könyv az első húsz oldal után szó szerint beszippantott. A csavaros történések ellenére minden tökéletesen követhető volt, legfőképpen a gördülékeny írásmódnak köszönhetően.

A történet 1943-ban játszódik, amikor is egy brit ügynök fogságba esik a németek által megszállt Franciaországban. Az ügynöknőt megkínozzák, majd ultimátumot ajánlanak neki: ha két hét alatt mindent leír, amit tud, talán életben hagyják. A megtört nő elfogadja az ajánlatot, és alkut köt a kínzójával. A kérdés csak az, megéri-e elárulni mindent, amiben hisz, vagy a végén úgyis megölik?

Mindenképpen meg kell említenem azt, hogy mennyire tetszett ez az újfajta megvalósítása az E/1 írásmódnak. Az, hogy Verity fogságban írt vallomását olvashatjuk sokkal érdekesebb, mint hogyha a folyamatos belső narrálását kellene követnünk. Igaz, így az írónő csak annyira enged bepillantást az első főhősnőnk fejébe, amennyire az ellenségének szándékozik (vagyis nem túl mélyrehatóan), de ez egyáltalán nem baj. Így gyakorlatilag egyszerre látjuk a történet első felét Verity, és a Gestapo szemszögéből. A történet másik felénél nagyon érdekes volt megfigyelni, ahogy kiderült, mi volt igaz a vallomásból és mi nem, és ahogy az eleinte jelentéktelennek tűnő szálak összefutottak a könyv végére.

Azonban ez a könyv sem lehetett volna olyan jó, amilyen, hogyha a szereplők nincsenek ennyire kidolgozva. A két főhősnő karakterét egyformán imádtam, és tényleg gyönyörű volt ahogy Wein megformálta a kettejük barátságát. Viszont nem ők keltették el a figyelmemet, hiszen szerintem a jó főkarakterek egy jó könyv alappillérei. Nem, ami meglepett az az volt, hogy még az igazán mellék-mellék szereplőknek is volt valamennyi személyiségük – a Gestapo tiszttől a francia ellenállók tinédzserlányán át a jamaicai hátsólövészig mindegyik karakternek megvolt a háttértörténete, tudtuk mit, miért és hogyan csinál, hogyan viselkedik, milyen a személyisége. Mindegyik karakter olyan eleven, hogy szinte kiléptek a könyv lapjaiból, miközben olvastam. (Ez néhol érdekes volt, néhol pedig ijesztő – például nem feltétlenül akartam belepillantani egy Gestapo tiszt lelkivilágába, egy olyan emberébe aki napi szinten kínoz másokat akár az őrületig, mégis, Wein még azt is elérte,hogy ez megtörténjen – hát nem zseniális?)

Mint azt már korábban írtam, a történet izgalmas és csavaros, mégsem nehezen kövezhető. Akkor is, hogyha valaki az utolsó szóig elhiszi azt, amit Verity a fogságban írt – én elhittem, tudom, öreg hiba – még az is érteni fogja, hogy mi volt igaz, és mi nem a könyv végén, pusztán azért mert elmagyarázzák nekünk. (Pont ezért imádtam Kittyhawk szemszögét, mert ebben a részben sok nyitva hagyott kérdésre választ kaptunk.)

Eleinte furcsának találtam, hogy a könyv két női karakterről szól, a Második Világháborúban. Féltem attól, hogy az lesz a könyv tanulsága, hogy a „nők is képesek mindenre amire a férfiak és mindig is azok voltak”, és hogy ebből a remek sztoriból csak egy ilyen feminista következtetést tudunk majd  levonni, de nem. Wein azt mutatta be, hogy bár a háborút nagyrészt férfiak vívták, voltak olyan nők is – ha nem is sokan – akik ugyanolyan hősiesen küzdöttek a hazájukért, minden nehézség ellenére. Bőven megmutatkozott a történetben az, hogy ebben a korban mennyire ismeretlen fogalom volt még a feminizmus, és hogy mennyire de mennyire ritka volt az, hogy egy nő részt vegyen a háborúban. Erről leginkább a második részben olvashatunk.

Még utolsó pontként szeretném azt megemlíteni, hogy mennyire imádtam a borítót. Az összekötött kezek, amik a Verity és Kittyhawk közötti megtörhetetlen barátságot jelképezik, a fekete és piros színek, amik remekül passzolnak a könyv hangulatához – megkockáztatom, hogy még jobb, mint az amerikai borító!

Összegezve:

Történet: 10/10 Csavaros és izgalmas. Ennyi.
Szereplők: 10/10 Ezt már fentebb kifejtettem.
Borító: 10/10

Hát igen, ha ebből még nem látszik, hogy mennyire imádtam a könyvet, akkor semmiből. Mindenképpen tudom ajánlani azoknak, akik szeretik a kicsit sötétebb hangulatú könyveket és ezt a háborús műfajt, vörös pöttyös rajongóknak pedig szerintem ez egy kötelező darab! :)