Helena Silence - Ezüsthíd
Lena Wall szenved. Enigma biztonságából kilépve iszonyatos veszéllyel találja szembe magát. Egy különleges erejű férfi felfigyel az érző képességére, és minden lehetséges eszközzel megpróbálja megtörni az akaratát.
Hova menekülsz, ha nincs kiút? Hova menekülsz, ha az emlékeidbe is betörnek?
De mindig van esély...
Lena küzd, és menekül, majd egy jeges folyóban tér magához különös sérülésekkel. Teljes múltját, nevét és szerelmét, Alexet is elfelejti. Egy nyomozó menti meg, aki új életet kínál neki, új barátokat, és még annál is többet.
Kialakulhat-e barátságból szerelem? Mi az összefüggés a véres, kegyetlen gyilkosságok között, amelyek Lena körül történnek? Vissza lehet-e kapni a múltat, vagy örökre elveszett?
Kínzó látomások és egy szenvedélyes szerelemről szóló álom labirintusában Lenának újra meg kell találnia önmagát és az utat, amely az Ezüsthídon át Enigmába vezet.
Mindenek előtt elmondanám, hogy egyáltalán nem így terveztem ezt a cikket. Amikor még csak a könyv felénél jártam, körvonalazódott bennem, hogy mit fogok írni. Valahogy úgy kezdődött volna a cikk, hogy "Atya ég, ez a könyv!!!! Imádooooom!!!!". Most jogosan kérdezitek, akkor miért nem így kezdődött?
A válasz egyszerű. Ez a könyv egész egyszerűen kiszívta belőlem az életet. Annyi érzelem játszódott le bennem ennek az 548 oldalnak az olvasása közben, hogy azt nem is gondoltam volna! Lábjegyzetben megjegyezném, hogy nekem afféle különleges képességem, hogy annyira valószerűen megélem a könyvek történését, mintha én is ott lennék. Ha romantikus jelenet van, én is elpirulok meg vigyorogok mint valami idióta, ha szomorú jelenet, akkor bőgök mint egy gyerek. Egy ilyen könyvél, mint az Ezüsthíd, ez a dolog elég viccesen jött ki. Azt hiszem annyi minden történt az első négyszáz oldalon, hogy a legeslegszomorúbb történésnél már úgy zokogtam, hogy közben ordítoztam. El tudjátok képzelni, hogy ez hogy nézett ki kívülről:DD. Egy órája fejeztem be a könyvet, és csak azért most írok róla, mert eddig a fürdőben zokogtam, utána pedig le keleltt mosnom a szemfestékemet, mert belement a szemembe. De most összeszedtem magam, és készen állok arra, hogy összegezzem a gondolataimat.
Ahhoz képest, hogy az előző könyv milyen boldogan és nyugisan ért véget, ennek a kötetnek a kezdése elég meredek volt. Most bevallom, hogy ezt a könyvet még karácsonykor kaptam meg. Akkor kezdem el olvasni, éjjel kettőkor, a telefonom fényénél. Az első fejezet olyan durva volt, hogy egész éjszaka a takaróm alatt összekuporodva imádkoztam, hogy ne ilyen legyen a könyv többi része is. Hopp egy megerőszakolt nő, egy pszichopata gyilkos, aztán hopp a nő meg is hal, ja és mellesleg van egy hat éves kislány azalatt az ágyalatt, amin ezek történnek. Boldog karácsonyt Sophie!
Szóval ja, rendesen befostam az első fejezettől. Egy ideig még csak a közelébe sem mertem menni a könyvnek. Szó szerint. Beraktam a tankönyves szekrényembe, és még csak rá sem mertem nézni. Aztán a téli szünet végén kiderült, hogy rettenetesen rosszul állok földrajzból, matekból és fizikából, úgyhogy egy ideig el lettem tiltva mindentől ami nem tanulás. Aztán január végétől egészen mostanáig csak szemezgettem a könyvvel. Elolvastam a következő fejezetet, ami nagyon szívéjesen "A kínzó" címet viseli. És nem lettem jobban. Egyre biztosabb voltam benne, hogy ezt a könyvet nem fogom tudni elolvasni. Hogy ez egyszerűen túl sok nekem. Túl durva az én kis romantikus lelkemnek.
Aztán erőt vettem magamon. Pontosan egy hete. Egyhuzamban elolvastam százötven oldalt, mindössze három óra alatt. Az első ötven oldalnál le akartam tenni. Annyira rossz volt olvasni, ahogy szerencsétlen Lenát kínozták, hogy esküszöm, abba akartam hagyni az egészet a francba. De végül nem így tettem.
Szóval. Megígértem egy barátnőmnek, hogy spoiler mentesen fogom megírni ezt a cikket, mivel ő még nem olvasta a könyvet, úgyhogy nem is részletezném a cselekményt. Mindössze legyen elég annyi, hogy a hatvanadik oldal környékén már fellélegeztem. Lena találkozott Theo- val, a szívdöglesztően cuki nyomozóval, akivel nagyon összebarátkozott. Bár nagyon imádom Alex- et, annyira, de annyira nagyon szurkoltam Lenának és Theo- nak, hogy jöjjenek össze!! Egyszerűen nem tudtam elfogadni, hogy Lena nem szereti Theo- t, olyan nagyon mint pl. én :DD. Aztán persze szóba került Lena családja, akikre még mindig nem emlékezett. Főhősnőnk ezért hazautazott, és itt kezdődött az újabb eseményhullám.
Nagyon romantikus, ahogy Lena még az emlékei nélkül is vonzódik Alex- hez!! Imádtam a romantikus részeket, és amikor elkezdtek visszajönni Lena emlékei... Minden tökéletes lett volna. Szépen lassan, de minden tökéletes lett volna. És akkkor jött a pofon. Nem írom le, hogy mi történt, legyen elég annyi, hogy én úgy éreztem magam utána, mint akinek kitépték a szívét, kikaparták a szemét, és nagyon lassan megfojtották. Egyszerre. Olyan szinten fájt, mintha velem történt volna meg, HÁROMSZOR! Nagyon-nagyon-nagyon fájt, és nagyon-nagyon-nagyon sírtam. Annyira de annyira zokogtam, hogy azt el sem tudom mondani! A könyv lapjai egészen hullámosra áztak a könnyeimtől. De halál komolyan.
De én kitartottam, és továbbolvastam. És persze szerencsétlen Lena emlékei pont itt tértek vissza...
Innentől kezdve átugortunk pár évet, Lena szépen lediplomázott (ez nem spoiler, úgyis számítottunk rá), és nagy tervekkel áll a világ előtt. És persze ezekből Theo sem marad ki, bár nem romantikus értelemben lesz róla szó. Ami a könyv végén történik, az annyira szép, és romantikus, hogy itt nálam következett még egy kis sírás, de abból a boldog fajtából. Legyen elég annyi, hogy imádom Alex- et;).
Szóval összegezve, ez a könyv egy érzelmi hullámvasút. Egy nagyon durva, nagyon hosszú érzelmi hullámvasút. Ez jellemzi a legjobban.
Most így, magam mögött hagyva rengeteg sírást, és fejfájást, úgy gondolom, nagyon jó döntés volt, hogy végül összeszorított foggal elolvastam ezt a könyvet. Hogy miért?
Mert iszonyat jó volt. Imádtam. El sem tudom mondani. mennyire.
Ha az előző könyv 10/10 volt, akkor ez 10/10*. Hihetetlen, hogy az írónő ennyi érzelmet tudott belevinni a könyvbe. Meghajlok a zsenialitása előtt.
Aki olvasta az előző könyvet, annak KÖTELEZŐ elolvasnia ezt. Egyszerűen muszáj. Remélem nem riasztottam el senkit a könyvtől, csak leírtam a tapasztalatomat. Lehet, hogy páran (csakúgy mint én) meg fogjátok könnyezni az Ezüsthidat, és esetleg ki is akadhattok rajta. De megéri végigszenvedni. Annyira, de annyira megéri!!
