Holly Black - A Vörös Kesztyű (Átokvetők 2.)
„Sötéten és veszedelmesen elbűvölő történet” – Cassandra Clare
Cassel teljesen mindennapi srácnak tartotta magát, amíg rá nem jött az igazságra: keze egyetlen érintésével képes átváltoztatni bármit – vagy bárkit – azzá, amivé csak akarja. Így történt, hogy Lila, a lány, akibe gyermekkora óta szerelmes volt, fehér macskává változott. Most, hogy Lila visszanyerte emberi alakját, Casselnek örülnie kellene. Csakhogy Lilára szerelmi átkot vetettek, és ha ez az érzelem nem valódi, akkor Cassel semmit nem hihet el neki, bármit tesz vagy mond.
Amikor a fiú legidősebb bátyját meggyilkolják, a szövetségiek a segítségét kérik, ám a maffia is a nyomában van, mert pontosan tudják, mennyire értékes lehet számukra. Ha életben akar maradni, mindkét oldalt meg kell előznie egy lépéssel.
Ebben a játékban, amelyben a vesztest hatalmas veszély fenyegeti, a szerelem átok, és a szélhámosság az egyetlen válasz.
Huh, oké. Igazából úgy ülök neki ennek a kritikának, hogy fogalmam sincs, mit fogok írni, illetve hogy mit kellene írnom. Ugyanis szinte mindenhol azt olvastam, hogy ez a sorozat mennyire jó, mindenki az egekbe dicsérte, és én mégis itt ülök teljesen értetlenül, hogy én mégis mi a fenét olvastam most.
Senki ne vegye sértésnek, amit írok, mert a baj valószínűleg velem van. És én ezzel tisztában vagyok, ahogyan azzal is, hogy mások mit szerethettek ebben a könyvben.
Értem én, hogy mit akart az írónő itt elérni. Fel akart építeni egy teljesen új fajta világot tele gengszterekkel, csalókkal, szélhámosokkal, továbbá létre akart hozni egy csavaros, izgalmas, néhol kissé beteg történetet is. Ezek a dolgok pedig vagy átmennek valakinek, vagy nem.
És nekem nem jöttek át.
Hú, hol kezdjem? Én elvesztem ebben a sztoriban, és sajnos nem jó értelemben. Egyik történetszál jött létre a másik után, aztán egyszer csak azok, amikről már közben megfeledkeztem összegabalyodtak. A vége felé már valami nagy akciójelentet vártam, de nem kaptam semmit. Úgy voltam vele, hogy hú, oké, az egész könyvben nem történt semmi, na majd most biztos jön valami csavar, és akkor majd az egésznek lesz értelme de… semmi. A dolgok egyre zavarosabbá váltak a vége felé, aztán az utolsó fejezetek körül teljesen elvesztem. Nem értettem, hogy mit és miért csinálnak a szereplők, értelmetlen dolgok történtek sorozatosan egymás után, én meg nem győztem kapkodni a fejem.
Már az előző könyvről írt véleményemben is megjegyeztem, hogy a falra mászok az írónő stílusától. A leges legjobban az zavart, hogy még ő is hazudott nekünk, a papírmasé szereplők, a nevetséges dialógusok és a követhetetlen írásmód pedig csak hab volt a tortán. És bár az utóbbi kettő lehet részben a fordítás hibája, ez nem menti meg a könyvet.
Szóval egy szó mint száz: nekem ez a könyv nagyon nem jött be. Számomra értelmetlen volt, zavaros és kissé még irritáló is.
De ez nem jelenti azt, hogy ez egy rossz könyv. Közelről sem. Esetleg számomra rossz, na de mit érek én azzal a több száz másik magyar bloggerrel szemben, akik pedig ódákat zengtek róla?
Az egyetlen dolog, ami eddig tetszett a könyvben az a borító volt, de itt a színválasztással nagyon nem tudok egyetérteni. Könyörgöm, ha Vörös kesztyű a regény címe, akkor legalább valami pirosas árnyalatú lehetne a borító, nem rózsaszín…na mindegy.
Számomra tehát nem volt egy nagy élmény ez a könyv maximum a fejem fájdult meg tőle. De ettől függetlenül tudom ajánlani azoknak, akik szeretik a csavaros sztorikat, talán ők nem vesznek majd el benne annyira mint én. A tizenhatos korhatárt itt sem tartom jogosnak, mert rondább káromkodásokon kívül nagyon nincs semmi durva ebben a könyvben, de hát ízlések és pofonok.
Borító: 10/4 Nagyon nem jön be ez a szín, de az azért tetszik, hogy valami az előző kötethez hasonlítót próbáltak összehozni.
Szereplők: 10/4 Talán egy kicsit jobban ki lettek bontakoztatva, mint az előző kötetben, de még mindig eléggé sablonosnak hatottak számomra.
Történet: 10/3 Virtuális pacsi mindazoknak, akik értik miről szólt ez az egész…
Összegezve: 10/3.5
