Holly Black - Fehér macska (Átokvetők 1.)
Cassel átoktevők családjából származik, akiknek hatalmukban áll, hogy kezük legkisebb érintésével megváltoztassák valaki érzéseit, az emlékeit, a szerencséjét. Mivel az átoktevés törvényellenes, ők mindannyian gengszterek vagy szélhámosok. Kivéve Casselt. Az ő érintése nem varázslatos, úgyhogy ő kívülálló, az egyenes srác egy görbe úton járó családban. Mindössze egyetlen apróságot kell elnézni neki, hogy három évvel ezelőtt meggyilkolta a legjobb barátját, Lilát.
Az azóta eltelt idő alatt Cassel, beleolvadva a tömegbe, gondosan felépítette a normalitás látszatát. Ám a látszat bomlásnak indul, amikor Cassel egy szörnyű álomtól űzve, amiben egy fehér macska akar neki valamit mondani, egyik éjszaka elkezd alvajárni. Más, felkavaró dolgot is észrevesz, két bátyjának furcsa viselkedését is beleértve. Titkolnak előle valamit, amiből egy rejtélyes történet bontakozik ki. Ahogy Cassel elkezdi gyanítani, hogy részese egy óriási csalásnak, azt is szeretné megtudni, valójában mi történt Lilával. Az is lehet, hogy még mindig életben van? Hogy ezt kinyomozza, Casselnek túl kell járnia az összes körülötte lévő szélhámos eszén.
A sok dicsérő kritikát és ömlengő véleményeket olvasva nagy elvárásaim voltak ezzel a könyvvel kapcsolatban. Alaposan utánanéztem, és szinte mindenhol ugyanazokat a dolgokat olvastam: különlegesen felépített ya regény, érdekes szereplők, jó sztori, összességében jó könyv. Lehet, hogy csak nem néztem utána elég alaposan, és talán van rajtam kívül is pár olyan ember aki hasonló véleménnyel van a könyvről, de én olvasás közben kezdtem úgy érezni, hogy esetleg egy másik kiadást olvashatok.
A fentebb említett elemek tényleg megvoltak a könyvben, némelyik résznél. De valahogy… nem úgy, ahogy az jó lett volna. Az egésznek olyan érzete volt, mintha „minden mindegy” alapon össze vissza beledobáltak volna elemeket a regénybe, egy hatalmas, közel sem jó katyvaszt hozva létre. Egyszerűen nem tudom eldönteni, hogy milyen műfaja soroljam a Fehér macskát a ya kategórián belül. Holly Black mintha próbálgatta volna különböző tipikus ya elemeket; hopp, itt egy kis izgalmas rész, egy értelmetlen csavar, egy kis fantasy, hogy azért ne unatkozzunk, na meg még egy életképtelen romantikus szál is, aztán hopp, mi folyik itt, az író hazudott nekünk? Jaj, csak nem? De bizony, aztán most igen, megint be lettünk csapva, ismét egy kis izgalom, egy kis értelmetlen csavar, szegény olvasó már azt se tudja, hogy fiú-e vagy lány, annyira összezavarodott, és hopp vége is a könyvnek. Körülbelül így tudnám jellemezni.
Lehet, hogy csak az én hibám, hogy egy ilyesfajta általános zavart tapasztaltam a könyvvel kapcsolatban, hiszen nem voltak túl nyugis napjaim, és csak elvétve tudtam olvasni egy keveset, na de ilyen még tényleg nem fordult elő velem. Hogy egy ya könyv ennyire érthetetlen összevisszaság legyen… na mindegy.
Az írónő valóban megpróbált felépíteni egy teljesen más világot a regényben, ezt már az első pár fejezetnél is láttam. Nagyon kíváncsi voltam, hogy hogyan fog kibontakozni ez az egész átokvetős dolog, meg ez a fajta bűnözőkkel teli világ, de ahogy haladt előre a sztori, úgy lettem egyre csalódottabb. Az átokvetésről csak elvétve kapunk pár infót, például hogy milyen fajta átokvetők vannak (érzés-,halál és szerencsevetők és a többi), magáról az átokvetők világáról pedig szinte semmit . Az egyetlen említésre méltó dolog talán az egész kesztyű-viselős-dolog, azt egész érdekesnek találtam.
És közben mindvégig Cassel kissé idegőrlő belső gondolatait olvashatjuk jelen időben.
Bizony, E/1 jelen idő. Nagggyon vigyázni kell vele, atya ég! Minden leendő írónak: múlt idővel kezdjük, oké?
Mint valaki, aki próbált már írni, tudom, hogy a jelen idős írással nagyon kell vigyázni, mert könnyen áteshetünk vele a ló túloldalára. Ez a könyv a tökéletes példa erre az esetre: túl kevés a leírás, a dialógusok szárazak és unalmasak, az események túl gyorsan haladnak, és az egész nagyon kellemetlenné válik egy idő után.
A helyzet a szereplők terén sem jobb sajnos. A főhősünk Cassel Sharpe, azon kívül, hogy az egész családjában ő az egyedüli, aki nem átokvető (na legalábbis mi így tudjuk…), nem igazán rendelkezik semmilyen kiemelkedő tulajdonsággal, a karaktere fájdalmasan kidolgozatlan. A mellékszereplők személyisége pedig valahol egy grafitceruza szintjén lehet, úgyhogy ez is egy nagy mínuszpont.
Az eleinte izgalmas csavarok egy idő után érthetetlenné fokozódnak, az akciójelenetek pedig bár jók lennének, a túlságosan gyors, kellemetlen írásmód élvezhetetlenné teszi őket, pedig talán ez az egy dolog menthetné meg az egész könyvet. Az pedig különösen nem volt szimpatikus számomra, hogy még az író is hazudott nekünk, többször mint az helyes lett volna.
Az egyetlen dolog ami tetszett a könyvben az a borító, ami elég ironikus, tekintve, hogy általában pont azon szoktam húzni a számat. Itt szerintem tök jól eltalálták a „regény” hangulatát a fekete háttérrel, és ez a rózsaszínes-citromsárgás szín különösem tetszik nekem.
Sztori: 10/3 Csapongó és zavaros.
Karakterek: 10/2 Ezt inkább hagyjuk…
Borító: 10/8
Összesítve: 10/4
Attól függetlenül, hogy nekem ennyire nem jött be ez a könyv, bátran ajánlom bárkinek, aki szereti a csavaros sztorikat, és talán nem veszik el benne annyira, mint ahogy én. Továbbá szerintem kicsit túlzás a tizenhatos korhatár, pár rondább káromkodás és verekedős jeleneten kívül szerintem semmi olyan nincs benne, amiért ne kerülhetne fiatalabbak kezébe.
:)
